Ónodi Annamária

Volt egy tündér, a jobb fajtából. E tündérnek az egyik legkedvesebb ünnepe a karácsony volt. Szerette az otthonát feldíszíteni, karácsonyfát állítani és ott megvendégelni barátait. Az ő karácsonyfája különös erővel rendelkezett. Szeretetet árasztotta magából. Erre felfigyelt a fekete varázsló is, kinek szívét harag töltötte be. Haragudott a tündérre, amiért az visszautasította őt. Ezért megátkozta a tündér otthonát. Óriás ragadózó madarak költöztek a környékére és mindenkit megtámadtak, aki csak a tündér otthona közelébe merészkedett. A tündért nem bánthatták, rajta különös védelem állt.

A kis tündér számára nagyon nehéz időszak következett. Barátai nem merték felkeresni őt. Egyedül maradt otthonában. Szomorúan csatangolt az utcákon. Egy ilyen céltalan kóborlás alkalmával, amikor elhaladt egy szemétdomb mellett, megpillantott egy régi ütött-kopott bőröndöt. Olyan ócska volt már, hogy régi tulajdonosa egyszerűen kihajította a szemétdombra. A tündér viszont megérzett benne valamit. Megérezte benne a lehetőséget. Magához vette és már tudta is, hogy mit fog csinálni.

• Ó, hogy lehettem ilyen balga! Az otthonomban nem tudom vendégül látni a barátaimat, de én el tudok hozzájuk menni és el tudom vinni számukra a karácsonyt.

A kis tündér lázas készülődésbe kezdett. A bőrönd belsejét csodaszép zöld selyemmel bélelte ki. Még virágokat is festett rá. Olyan lett, mint egy virágos mező. Télen virágos mező? A tündér nem szerette a hideget, ezért festett virágokat a hópihék helyett.

 

Az összes barátjának készített ajándékot. A mókusoknak mogyorót, a madaraknak magokat gyűjtött, a nyuszinak sárgarépát vett azon a kerek talléron, amit egy hete talált a hóban. Előszedte néhány régi kedvenc díszét is. Azokat is elrejtette a bőröndjébe. De még mindig nem érezte tökéletesnek a karácsonyt. Hiányzott az „karácsonyfa”.

Aztán jött egy különös sugallat. Vett a boltban egy darabka gyönyörű zöld selyem anyagot és vett hozzá színes cérnákat is. Bár a tündér nem volt túl ügyes, nekiállt hímezni. Három nap alatt el is készült. Nem lett tökéletes, de a hímzett díszek vidáman csillogtak a zöld selymen. Gyorsan elrejtette a bőröndbe azt is. A kis tündér lelkébe melegség költözött a karácsonyi készülődés hatására. Már csak arra kellett ügyelnie, hogy a sötét varázsló ne akadályozza meg őt ebben. Szerencsére nem hagyott mindent az utolsó pillanatra. Karácsony előtt már egy hónappal elkezdett készülődni és a karácsony hetében elkezdte felkeresni barátait. A különös karácsonyi koffer már készen állt az ünneplésre.

Az első nap a mókusokhoz ment el. Egyikük fmeglepetten kiáltott fel.

• Miért jöttél szegény hajlékunkba!? Tudod, hogy mi ezt szégyelljük...

• Idén nem tudtok hozzám jönni karácsonyozni bármennyire is szeretném, mert a ragadozó madarak mindenkit megtámadnak. Nem akarom veszélybe sodorni az életeteket.

• De miért ilyen korán? Hiszen karácsony csak négy nap múlva lesz…

• Ne törődjetek vele! - mondta a kis tündér. – Nem azon van a lényeg, hogy mikor ünneplünk, hanem azon, hogy a lelkünkben szeretet legyen. Hoztam nektek egy pici karácsonyt… A tündér kinyitotta a koffert, előszedte belőle a karácsonyfával díszített zöld anyagot, maga köré tekerte és elkezdett benne táncolni. A mókusok bámulattal nézték. Ilyet még soha nem láttak.

• Táncoló karácsonyfa – suttogták áhítattal.

A tündér tánca annyira magával ragadta az egyik mókust, hogy a tündér vállára ugrott és vele együtt ringott egy olyan különös zenére, amit csak ők hallottak. Erre a többi mókus is csatlakozott. Csak a legöregebb mókus maradt a faágon, mert az ő lába már annyira köszvényes volt, hogy mozdulni sem nagyon bírt. Ő viszont áhítattal nézte azt a csodálatos harmonikus mozgást, amiben mintha egybeolvadtak volna a mókusok és a táncoló fa. Amikor véget ért a tánc akkor a tündér letekerte magáról a csodálatos zöld anyagot, és ráterítette a zárt bőröndjére mint egy asztalterítőt. Az asztalra kirakosgatta a mókusoknak szánt mogyorót. A mókusok boldogan telepedtek a „karácsonyi asztalhoz” és vidáman ropogtatták a mogyorót.

• Ilyen szép karácsonyunk még soha nem volt- mondogatták a tündérnek. – Köszönjük!

• Én is köszönöm, hogy veletek lehettem és együtt ünnepelhettünk. Kérlek, hogy gondoljatok majd ezekre a pillanatokra karácsony napján is és akkor olyan lesz, mintha egy kicsit együtt lennénk.

A következő nap a nyúl családhoz ment el. A karácsonyi csodaanyagból most egy sátort állított. Ő is bebújt a sátorba és kinyitotta a karácsonyi csoda kofferjét. Amikor a kis nyuszik meglátták a kofferben a virágos rétet és a benne rejtőző sárgarépát boldogan ugrottak bele. Először vidáman kergetőznek, majd megették a répát, majd pedig összegömbölyödtek és békésen elaludtak. Tele volt a hasuk, melegben és biztonságban érezték magukat. A két felnőtt nyúl bemászott a tündér ölébe és beszélgetni kezdtek. Beszéltek a múltról, a jövőről. A tél megpróbáltatásairól, a reményteli tavaszról. Tudták, hogy nagyon nehéz lesz. Ezért is volt különös érzés, hogy a télvíz közepén a tündér egy kis tavaszt, egy kis reménységet varázsolt számukra.

• Olyan jó lenne, ha mindig így maradna! – sóhajtott fel az anya. Ő bölcsebb és előrelátóbb volt. Tudta, hogy csak addig vannak itt biztonságban, ameddig a tündér velük van. Ha ő elmegy, akkor felfedezik őket és el fogják venni tőlük a csodaszép helyüket. Ezért inkább mást kért.

• Tudom, hogy most az ünneplés ideje lenne, és nem illik megzavarni, de esetleg tudnál nekünk segíteni? Biztonságos és meleg helyre kellene szállítani a kölyköket. A régi lakunk sajnos beomlott. Nagyon jeges a föld, nem bírunk tovább ásni. Tudnál nekünk segíteni?

A kis tündér csak most döbbent rá, hogy mi lesz a békésen szuszogó kölykökkel, amikor ő tovább akar menni és magával akarja vinni a kofferjét. A nyuszik annyira boldogok benne… de ő nem akarta nekik ajándékozni. Nézte az alvó kis nyuszikat, nézte az esdeklő tekintetű anyát és látta az apa elszántságát. Igen. Az apa most neki is segít. Szó nélkül felállt és követte az apanyulat. Az apa megmutatta, hogy meddig jutottak el… Reménytelennek tűnt a fagyos talaj. A tündérnek eszébe jutott valami. Az új, félig kiásott gödörhöz költöztette át a karácsonyi szálláshelyüket. A gödörben tűzet gyújtott és addig elkezdett egy történetet mesélni. A történet a reményről szólt, hogy soha nem szabad feladni, mert mindig megtörténhet az a csoda, amiről még álmodni sem mertünk. A mese hallatára a kis nyuszik is felébredtek és érdeklődéssel figyeltek. A tündér addig mesélt, amíg a tűz ropogott. Amikor a tűz már kihunyt, elkotorta forró parazsat a félig kész göndörről. A kis nyuszik kíváncsian mentek félig kész otthonukhoz és azt tapasztalták, hogy a föld meleg. Boldogan elkezdtek kaparni. A munkába a tündér is beszállt és néhány óra múlva már kész is volt az új lakásuk. A kis tündér kifejtette bőröndjéből a virágos bélést és a kis nyusziknak adta, akik boldogan vitték be az otthonukba.

• Soha nem fogjuk elfelejteni ezt a karácsonyt!- mondogatták a nyuszik. – Egész télen itt leszel velünk és akárhányszor csak rápillantunk arra a virágos rétre, amit festettél mindig te fogsz eszünkbe jutni.

A kis tündér boldogan ment haza. Igaz, hogy a kofferje ugyanolyan ütött-kopottá vált, mint amikor a szemétdombon megtalálta, de a szíve tele volt szeretettel. Már csak egy barátja maradt, a feketerigó. Délelőtt különös mézeskalácsokat sütött. A mézeseket dióval, mandulával, mogyoróval díszítette. Aznap délután cudar idő volt. A tündér szorosan magára tekerte nagy sálját és elindult a hóesésben. A kismadárt dideregve találta meg egy ágon. Nagyon fázott.

• Gyere, búj be a nagy sálam alá! Keresünk egy melegebb helyet - és ezzel a madárkát bebújtatta óriási, meleg gyapjú sála alá és elindultak. A hó szakadatlanul esett, már a tündér bokájáig ért, de ő csak rendületlenül haladt tovább.

• Hova megyünk? – kérdezte a kismadár.

• Az otthonomon kívül egyetlenegy védett helyet ismerek, ahol nem bánthatnak, az a templom.

• Egy madarat akarsz bevinni Isten házába?

• Isten teremtménye vagy te is, nem? Egyébként sem kell félned. Az emberek egyre ritkábban járnak templomba. Karácsony előtt meg különösen csak a vásárlással vannak elfoglalva.

A kis madár megnyugodott. Minden úgy történt, ahogy a tündér elmesélte. A templomban hideg volt és kongott az ürességtől. A kinti dermesztő hideghez képest a kis madár mégis melegséget érzett. A tündér a bőröndjét letette maga mellé és leterítette a karácsonyi zöld anyaggal. Erre tette ki a madárka számára sütött mézeskalácsokat. A madárka áhítattal nézett körül. Maga sem hitte volna, de ez volt az amit mindig is szeretett volna. A színes ablakon keresztül besütött a fény. A szent lelket jelképező galambot világította meg.

• Miért nem vagyok fehér galamb? Az olyan szép!

• Ugyan már! – nevetett a kis tündér. – Te így vagy szép ahogy vagy. Ráadásul neked gyönyörű a hangod.

• Úgy szeretnék énekelni! – csúszott ki a kis rigó csőrén a kívánság. S ekkor mint valami csoda, megszólalt az orgona. Ezt a rigó már bírta tovább. Felszállt a pad tetejére és az orgonistával együtt énekelt. Énekelt és csak énekelt. Dalában benne volt az egész hányatatott élete, az örömei, a magánya, a csalódottsága, a félelmei. Azt mondják, Isten meghallgatja azt, aki ilyen szépen szól hozzá. A kis madár teljesen belefeledkezett az éneklésbe. Nézte a templom mennyezetére festett angyalokat és azt gondolta, hogy ő is velük van és a kis jézusnak együtt énekelnek. Azt sem vette észre, hogy a zene hirtelen abbamaradt. Csak akkor ijedt meg, amikor a tündér mellett ott állt egy fiatalember.

• Ilyen csodálatosat még nem hallottam!

• Én sem – felelte a tündér. – Régóta ismerem már kis barátomat, de ilyen szépen még sohasem énekelt. • Azért volt ilyen szép, mert a lelkéből szólt az ének. A kis rigó még mindig ott állt áhítattal a pad tetején, szemét az angyalokra függesztette és azt kívánta, hogy bár sohase múlna el ez a pillanat. • Nem maradnál velem? – fordult a fiú a rigóhoz. Ellakhatnál a templomba és együtt zenélhetnénk. A kis rigónak ennél gyönyörűbb karácsonyi ajándéka nem is lehetett volna. Reggel még az éhhalállal és a fagyhalállal kellett megküzdenie, délután pedig már a mennyországban énekelt.

• Lehet, hogy meghaltam és a mennyországba jutottam?- tette fel bugyután a kérdést a madár. Ezen a tündér jót kacagott.

• Ha te meghaltál, akkor én is, mert itt vagyok veled. Viszont nekem mennem kell, mert még hosszú utat kell megtennem, de gyakran meg foglak látogatni új otthonodba. Kérlek, hogy Karácsonykor gondoljatok rám!

Nagyon nehéz volt az út visszafelé, de ilyenkor a tündér felidézte magában a kismadár átszellemült éneklését és azt gondolta, hogy megérte. Elérkezett a karácsony este. A tündér annak ellenére feldíszítette az otthonát, hogy tudta senki sem fogja meglátogatni őt. Mégsem volt magányos. Tele volt gyönyörű emlékekkel. Eszébe jutott a mókusok vidám tánca, a nyuszik nyugalma, a festett virágos rét, ami most is melegíti őket és szinte hallotta a kis rigó átszellemült énekét. Ennél szebb karácsonya nem is lehetett volna.