A. Revenita
2024. 06.15.
Ha a hit felnőttkorodban érint meg más utat fogsz bejárni, mint aki az anyatejjel szívta magába. Egy kisgyermek nem kételkedik, ő elfogad és mintát követ. A kételkedés, az elfordulás később fog jelentkezni. Ha nem születsz bele a liturgiákba akkor egy ideig idegennek érzed ezt a világot. Kell valaki, valakik, akik behívnak egy közösségbe, egy szertartásba. Ott vagy, mert ők ott vannak és hagyod, hogy alakuljanak benned az érzésed, a gondolatok.
Ha lassan már egy éve mindig ugyanazokat a mondatokat hallod, akkor talán elkezdesz gondolkodni rajtuk. Egy ilyen gondolat a bűnbánat. Mivel Istenhez való közeledést mindig úgy kezdjük, hogy megbánjuk a bűneinket, gondoltam, hogy készülök majd valamivel, amit megbánhatnék. Persze nem valami régi, komoly dologgal, hiszen akkor mélyre kellene ásnom magamban és az fájdalmas lenne, hanem valami egyszerűbbel, ami nem olyan régen, például az előző héten történt.
Éppen kapóra jött, hogy hosszú idő után kimentünk arra az elhanyagolt telekre, amit szüleimtől örököltem. Természetesen, amíg szüleim éltek, addig nem volt elhanyagolt. Szépen teremtek a fák, szép gondozott volt a szőlő. Halálukkal kezdődött el a hanyatlás, és úgy érzem ez már visszafordíthatatlan. A régen gondozott kert a szomszédos erdő része lett. Mindent beborítanak a szívós, vad növények. Az erdő állatai könnyedén ki-be járkálhatnak, otthon érzik magukat. Egy árnyékos, pocsolyás részen vaddisznók ütöttek tanyát. Fájdalmas volt szembenézni azzal, hogy a gyermekkorom szép kertje egy áthatolhatatlan bozótossá változott. Az önigazolási reakciók természetesen elindultak, de most nem akartam kifogásokat keresni a mulasztásomra. Most azzal az érvvel sem próbáltam feloldozást keresni, hogy mások már rég megszabadultak volna ettől a telektől, én legalább még nem adtam el. Egyszerűen fájt a szembenézés.
Ültem a templomban és arra gondoltam, hogy elindulok egy úton. Bocsánatot kérek édesapámtól azért, mert nem tudtam folytatni az álmát, legalábbis nem abban a formában, ahogy ő megálmodta. A szívemben őrzőm a telekkel kapcsolatos szép emlékeket. Ilyen emlék, amikor együtt szüreteltünk. Van még néhány tőke, ami dacol az idővel, a kertbe betolakodó fagyallal, kökénnyel. Igen, van, amit talán még életre lehetne kelteni. Elhatároztam, hogy megpróbálom a telki szőlőt valahogy megmenteni, a saját kertembe telepíteni. Tavasszal vesszőket vágtam, és elültettem őket a kertembe. Néhány év múlva, amikor megcsodálom majd a virágzó fák szépségét, és a fák között a régi szőlőről szedett vesszőkből kialakított lugast, akkor talán olyan lesz mintha édesapám is ott lenne mellettem, hiszen azok az ő szőlői voltak valamikor.
Azért választottam a „telek elhanyagolási” bűnömet, mert azt hittem egyszerű lesz. De nem volt az. Nem akartam kifogásokat keresni a viselkedésemre, de volt egy rendszeresen visszatérő gondolat: „ha nem ott lenne az a telek…..”. Ráadásul ez volt az a pont, amiben szüleim sem értettek egyet. Hol legyen a telek? Mekkora legyen? Hányszor hallottam azt a történetet, hogy édesanyámnak más elképzelése volt! De hát az apám gazdálkodni szeretett volna. Más nem számított. Az sem, hogy a telek a hegy tetején van, hogy nehéz oda eljutni. A sok utazásért kárpótolta a természet közelsége, a csodás kilátás.
A megbocsájtással kapcsolatban folyamatosan az járt az eszembe: Bocsájtsd meg a mi bűneinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek!” Ez vajon mit jelenthet? Édesapám úgy tud megbocsájtani nekem, ahogy én megbocsájtok neki mindazokért a fájdalmakért, nehézségekért, amit akár szándékosan, akár akaratlanul okozott nekem? Nem elég az, hogy békében és szeretettel váltunk el egymástól? Szükséges felhánytorgatni a rég elfeledett sérelmeket?
Mindenkinek fáj, ha ráébred arra, hogy az élete egyik fő alkotása senkinek sem kell. Abban a formában nem, ahogy ő szerette volna átadni. Ezt az érzést vagyontól és pozíciótól függetlenül bárki átélheti. Édesapám büszke volt arra, hogy két kezével épített fel egy emeletes házat a hegy tetején. A ház még áll, de nem lakik benne senki, nincs, aki örülne neki. Pista bácsinak fájhatott amikor halála után kivágták a gyerekei a szőlőjét, amire olyan büszke volt. Mari néni szíve biztosan összefacsarodott a mennyországban, amikor látta, hogy a gyönyörű virágoskertjét egyszerűen beleszántották az új ház alapjába. De ez nem csak az egyszerű emberek fájdalma. Hiába sikeres valaki az üzleti életben, ha a vállalkozását nincs kinek továbbadnia. Ha az utódoknak csak a pénz kell, a szülők álmát, a munka terhét nem akarják átvenni. Ez is bűn? Ha azzal okozunk valakinek fájdalmat, hogy nem fogadjuk el, ami számára értékes, és fontos lenne, hogy mi továbbvigyük? Bűn lehet-e valamit nem elfogadni? Bűn, ha nem akarjuk más álmát megélni?
Tudjuk, hogy mit jelent egyáltalán megbocsájtani? Legtöbbször kiegyezünk azzal, hogy már nem haragszunk, de nem fogunk többé szóba állni vele. Mi van akkor, ha a megbocsájtás többrétegű? Ha olyan szinten nyerjük el a megbocsájtást, amilyen mélységig képesek vagyunk mi magunk megbocsájtani?
A felületes megbocsájtást talán már megkaptam édesapámtól. Legalábbis sokat tettem érte. De egyáltalán nem értem a végére. Ha elég kitartó vagyok talán a hosszú évek folyamán sikerül eljutni addig, hogy kibogozzam a megbocsájtás egyetlenegy szálát. És még mennyi, de mennyi szálat kellene kibogoznom! A legegyszerűbbel akartam kezdeni, és még ez sem sikerült.