Ónodi Annamária története 

(Ez az írás 2020. márciusában született a Covid vírus terjedése elleni védekezés következtében bevezetett szigorú korlátozások ideje alatt.)

Engem megvisel, ha korlátoznak. Ezzel biztosan nem vagyok egyedül. Nem szeretem, ha megmondják, hogy mit csinálhatok és mit nem. Pedig szabályokra szükség van. Nem csak korlátoznak, hanem védelmet is jelentenek. Szabályok közé születtünk. Életünk minden egyes pillanatát meghatározzák. Hányszor hallottuk szüleinktől ezeket a mondatokat? „Mossál kezet étkezés előtt!” „Csináld meg a házi feladatodat!” „Pakolj el magad után!” „Feküdj le időben aludni!” Ezernyi írott és íratlan szabály vesz minket körbe nap mint nap. Ezek az apró parancsok szinte észrevétlenül a részünkké válnak, és már mi magunk is mondogatjuk gyerekeinknek: „Mostál kezet?” „Elkészítetted a házi feladatodat?” Ezeknek a parancsoknak könnyű belátni a hasznosságát.

Nehezen viselem a változást, az új szabályokat. Nehezen változtatok a több évtized alatt kialakított szokásaimon. Pedig most szükség lesz rá. Nem folytathatom azt a napi rutint, amit felépítettem magamnak. Nem csak nekem, hanem a családom többi tagjának is fel kellett adnia olyan dolgokat, amik az életünk részét képezték, fontosak voltak számunkra. Érthető, hogy mindenki frusztrált. Nem tudjuk, hogy mi lesz. Rengeteg bizonytalanság van körülöttünk. Megváltozott a világ, amiben élnünk kell, sőt hétről-hétre, napról-napra, óráról-órára változhat. Aki szereti a kiszámíthatóságot, aki szeret előre tervezni, az most nagyon szenved. Nem tudjuk mi lesz egy hét múlva, nem tudjuk mi lesz egy hónap múlva.

Márpedig élnünk kell. Meg kell őriznünk testi és lelki egészségünket. Új helyzetben, új szabályok szerint. Felesleges fejjel a falnak mennünk. Felesleges hősködnünk. Felesleges azt mondani, hogy nekünk semmi sem árthat. Igenis vigyázzunk magunkra! Lehet, hogy nem kapnánk el. Az is lehet, hogy nekünk nem ártana. Nem tudhatjuk. Vannak olyan védelmi intézkedések (mossunk kezet, vegyünk fel maszkot), amelyek igazából nem korlátoznak, de védelmet jelenthetnek. Ártani nem ártanak, de megvédhetnek. De az, hogy nem mehetek el oda, ahova szeretnék..? Ez nagyon nehéz.

Tele vagyunk félelemmel. Mi lesz? Sokan vagyunk olyanok, akik nem szeretik, ha a szabályok kialakításában nem szólhatnak bele. Legalább valamennyire. Legalább az illúziója legyen meg! Félünk teljesen kiadni a hatalmat a kezünkből, meghatalmazni másokat, hogy ők kezeljék főkapcsolót, ők döntsék el, hogy mikor lesz világosság. Még akkor is, ha tudjuk, hogy értünk folyik a küzdelem.

Mégsem szabad feladni. Mindenkinek van egy kis világa, ahol helye van a bölcs küzdelemnek. Egy olyan kis mozgástér, ahol csak rajtunk múlik, hogy teremtünk-e értéket. Az anya, aki szépen megterít családjának az ebédre. Az apa, aki nevetve segít megcsinálni gyerekének a tesi leckéjét. A testvérek, akik egymást támogatva vészelik át ezt a helyzetet. A baráti csoportok, akik facebookon keresztül tartják egymásban a lelket. A tanárok, akik lelkiismeretesen dolgoznak, ezzel célt és hitet adnak. Minden vezető, aki nem veszíti el lélekjelenlétét és emberségét. Aki vezet és szolgál, nem csak parancsol és parancsokat teljesít. Mint az a cégvezető, aki mielőtt egy időre lehúzta a rolót, egy hétre való tartós élelmiszert vásárolt a dolgozóinak.

Igen, a főkapcsoló nem a mi kezünkben van, talán soha nem is volt. Ez most mégis más. Legerősebb fegyverünk most a türelem. Mindenki gyújthat otthon egy kis mécsest. Sőt, vannak olyan kivételezett emberek, akik oszthatnak másoknak mécsest és segíthetnek, hogy kicsit világos legyen. A főkapcsoló nem a mi kezünkben van. Nem tudhatjuk, hogy központilag mikor, mennyi világosságot fogunk kapni. Mi csak egy dolgot tehetünk. Meggyútjuk otthon a kis gyertyánkat, mécsesünket. Bármi is történjen, a sok kis mécses lángja együtt nagyon szép fényt fog adni.

2020.03.29.