A. Revenita

2022. 04. 23.

Judit lemondta a délutáni megbeszélést. Furcsa gondolatok kavarogtak benne, teljesen lebénították. Furcsa gondolatok, és a kérdés: „Ki vagyok én?” Bambán meredt a képernyőre. Mintha csak arra várt volna, hogy egyszer megjelenik a válasz Valami világos, megnyugtató válasz.

Ma reggelig nem volt ennyire fontos, fájdalmas ez a kérdés. Mi lesz vele? Nem ért máshoz, csak az íráshoz. Reggel érkezett a körlevél, az új tulajdonos megkezdi a szerkesztőség átszervezését. Judit már találkozott ezzel a baljós kifejezéssel, ami könnyen válik a „karcsúsítás”, a „létszámleépítés” szinonimájává. Vajon hány embert küldenek el? Vagy hány embert aláznak meg, tesznek tönkre, hogy magától felmondjon? Judit látott már ilyent. Most a gondolattól is görcsbe rándult a gyomra.

Már mentek egy ideje a folyosói pletykák egy radikális átszervezésről. Judit mégsem foglalkozott vele, csak tette a dolgát. De most itt van, megérkezett az arctalan, ismeretlen ellenség. Hirtelen kilátástalannak érezte a helyzetét. Úgy érezte, ő nem illeszkedik ebbe a megálmodott új világba. Nem volt sem sportszakértő, sem tőzsdeszakértő, sem divatszakértő, sem pszichológus. Szívesen mozgott a szakmák határán. Fontosnak érezte a munkáját. Úgy gondolta, hogy ő egy „közvetítő”, és akkor is fontos, amit csinál, ha az írásait csak egy szűk réteg olvassa. Nem a hírnévért, elismerésért dolgozott.

Mi lesz vele, így 50 évesen? Bezzeg, ha fiatalabb lenne! Még élt az emlékeiben annak az erős, energikus lánynak a képe, akinek nem jelentett volna gondot váltani, valami újat kipróbálni. Ha valaki hisz magában, akkor egyszerűen megtalálják a lehetőségek. Mi változott meg? Juditnak szembe kellett néznie azzal, hogy már nem fiatal. Miért baj ez? Hiszen ez az élet rendje. Az idős kornak is megvannak a maga értékei, a maga erényei. Megváltozott a világ. A fiatal munkaerő befektetés, ő a jövő. Majd belejön, majd megtanulja… Néhány év alatt remek szakember válik majd belőle… Olyanná formáljuk őt, amilyenné mi szeretnénk…. Egy középkorútól viszont már eredményeket várnak és kapcsolatokat. Ugyan, Judit mit tud felmutatni? Két kamasz gyereket, egy tönkrement házassággal. Igen, a jövő már másoké. Annyi tartaléka van, hogy talán egy évig kihúzza munka nélkül. Se szakmai elismerés, se hírnév, se kapcsolatok. Mit fog kezdeni az életével, ha elküldik a munkahelyéről vagy arra kényszerítik, hogy felmondjon?

Nem tudta, hogy mi vár még rá. Talán őt is megalázzák majd, ellehetetlenítik ócska kis trükkökkel, mint annak idején Sári nénit? Sári néni… Hiszen annyi idős volt akkor, mint most Judit. És ő akkor nem sok részvétet érzett azzal a mindig sápadt, szemüveges kis madárijesztővel. Eljárt felette az idő. Nem kellett mást csinálni, csak elvégezhetetlen feladatokat adni, aztán a képébe vágni, hogy ezt egy kezdő is könnyedén megcsinálta volna. Csak visszadobni az írását azzal a felkiáltással, hogy még egy gyakornok is több fantáziát tudott volna belevinni. Vagy az utolsó percben kivenni azt az írását a lapból, amin több hónapja dolgozott, és amire büszke volt. Igen, ez hat. Sári néni egy nap összecsomagolta a naptárját, a bögréjét, és még néhány apróságot. Aztán nem jött többet.

Most kire osztják Sári néni szerepét? Mikor kapja meg, hogy „Nem elég kreatív.” „Nem elég szolgálatkész.” „Nem ápol jó kapcsolat a kollégáival.” „Írásai nem elég színvonalasok.” „A teljesítménye összességében gyenge.” Ha ezek után még nem mond fel, akkor kap még talán egy évet, hogy fejlesszék a teljesítményét. A szeme már rángatózik. Már azt sem tudja jól leírni, amiben régen kiváló volt. Képtelen a munkájára koncentrálni. Nem tudja szabatosan kifejezni önmagát. Az önérzetét és az önbecsülését napról napra módszeresen ássák alá. A fenyegetettség és a megalázottság érzése állandósul benne. Vajon tényleg így lesz, vagy csak rémeket lát? Meddig lesz ereje eljátszani, hogy minden rendben? Kibírja-e addig, amíg megkapja a végkielégítését? Vagy gyomorfekéllyel és idegösszeomlással kórházba kerül?

Judit próbált megnyugodni és elhessegetni magától ezeket a rémképeket. Tudta, hogy nem szabad negatív szcenáriókat felállítania. Inkább saját magán, saját céljain gondolkodott el. Mit szeretne? Írni. Kinek? Aki olvassa. Mit? Amit le kell írnia.

Hát, erre a stratégiára nem lehet jövőt építeni! Pedig ezt csinálta az elmúlt 30 évben. A gondolatait osztotta meg. Még fizetést is kapott érte. Viszont az igazán értékes gondolatait csak feltette a honlapjára. Hányszor, de hányszor játszadozott el azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha ebből kellene megélnie! És hányszor, de hányszor kapta a figyelmeztetést, hogy ne keverje össze a dolgokat! Ne csak azért írjon, mert fizetnek érte, mert akkor valójában mások gondolatait írja le. Akkor írjon, ha az a titokzatos erő vezeti a tollát, különben a szavai üresen fognak csengeni. A többit bízza Istenre! Az elmúlt 30 évben is megoldotta, hogy írhasson. Ha ez az ő útja, Isten segíteni fog. Viszont, ha másként kell tovább szolgálnia, azt is el kell majd fogadnia.

Nehéz volt elszakadni ezektől a baljós gondolatoktól, de most nem tehet másként. Nem állhat fel. Nem menekülhet el. Nincs hová. Végig kell járnia azt az utat, ami meg van írva neki.

„De ki vagyok én?” -zsongott a fejében a gondolat. A válasz olyan egyszerű! Hát író! Talán csak azért jött ez a helyzet is, mert valamit meg kell írnia.