Az elkényeztetett kislány

Elkényeztetett gyerek voltam. Na és? Szüleim csak jót akartak nekem. Azt mondogatták, hogy ha majd felnőtt leszek, akkor majd úgyis eleget fogok dolgozni, most csak játsszak önfeledten. Amíg 5-6 éves voltam, addig ez talán rendben is volt. Mindent csináltam, ami játék, vagy játéknak gondoltam. Játékból még segítettem is.

10 éves korom után azért már nagyobb segítséget jelentettem. Nem voltam én olyan rossz és a szüleim sem neveltek annyira rosszul. Szüleim sokat dolgoztak. S néha-néha én is bekapcsolódtam a munkájukba, vagy azért, mert egyébként unatkoztam volna, vagy azért, mert mégis csak volt bennem némi jóérzés. Erre már nem emlékszem. Sőt arra sem emlékszem, hogy milyen gyakran kértek. Ha kértek, akkor is nagyon szépen. Nem segítenél? Úgy gyorsabban végeznénk, és utána elmehetnénk közösen valahová. Soha semmit nem tettek kötelezővé, de mindig örültek, ha segítek. Nekem jó érzés volt, hogy örömet szerezhettem.

A segítésem viszont mindig csak addig tartott, amíg el nem fáradtam vagy meg nem untam. Az alapelv nálunk az volt, hogy legalább addig segítsek, amíg van kedvem. Viszont a munka akkor is ott volt, amikor én már elfáradtam és elvonultam inkább játszani. Szüleim persze nem hagyták abba, ők nem addig csinálták, amíg kedvük volt, hanem addig, amíg nem végeztek.

Amikor nagyobb lettem még rosszabb lett a helyzet. Már nem segítettem azért, mert unatkoztam, hiszen rengeteg dolgom volt. Szerettem úszni, a barátokkal moziba, kirándulni jártunk. Már csak akkor segítettem, amikor kifejezetten megkértek rá. Ilyen alkalom pedig nem volt olyan sok. Idősödő szüleim csak akkor kértek segítséget, amikor erre nagyon rá voltak szorulva. Már annak is örültek, ha velük vagyok. Csak üljek le, és csak beszélgessek velük, ne csináljak semmit. Úgyis eleget dolgozom!

Tényleg sokat dolgoztam? Nem tudom. Vajon igazuk volt a szüleimnek, hogy gyerekkoromban annyit kíméltek? Abból a szempontból igen, hogy ebből nem volt konfliktus nálunk. Mivel szinte semmit nem követeltek meg, nem volt mi ellen fellázadnom. Kényelmes volt, hogy otthon szinte mindenem megvolt jelentősebb erőfeszítés nélkül. Jó-e, ha gyermekünknek mindent megadunk és szinte semmit sem várunk el? Miért lépne ki ebből a számára ideális állapotból? Miért akarna önállósodni? Én is mindig azt hallottam, hogy majd úgyis eleget fogsz dolgozni. És ha én nem akarok sokat dolgozni? Inkább választom azt az idilli gyermeklétet, ahol a kényelem mellett még szabadságot is kapok! Miért kellene felnőni? Miért ne lehetne óriási gyerekként leélni az életünket? Csak annyi erőfeszítést tenni, amennyi feltétlenül szükséges, egyébként élvezni az életet. Annyi izgalmas szórakozás vár ránk! De ehhez idő kell, amit nem fecsérelhetünk el fáradságos munkával.

Ha egy lány korán férjhez megy és ráadásul olyan férjet választ, aki szintén nem akar felnőni, akkor közösen élvezhetik a gyermeki létet, még akkor is, ha már gyerekeik is vannak. Ráadásul kiváló szülőknek érezhetik magukat, hiszen tökéletesen szót értenek a gyerekeikkel. Majd segítségnek a nagyszülők, akikhez el lehet menni vasárnaponként ebédelni és úgy felpakolnak, hogy utána még két napig nem kell főzni. Hiszen, ha valami elromlik, valamit meg kell javítani, akkor lehet szólni az ezermester nagypapának, aki ugrásra készen csak arra vár, hogy mikor jöhet és mikor tud segíteni valamit a fiataloknak.

És mi lesz, ha megfordul a helyzet? Ha az elkényeztetett gyerekek szülei egyszer tényleg megöregednek és tényleg rászorulnak a gyermekeik segítségére? Vajon akkor készen fognak állni a feladatra? Vagy mivel egész életükben csak kímélgették, sajnálgatták, óvták őket, ezét ezt fogják folytatni. Hány, de hány történetet hallani arról, hogy amíg az idős ember el tudta látni magát, addig még ő segített a fiataloknak, és az első nehézség megjelenésekor már keresték is az öregnek a megfelelő helyet, jobb esetben egy szép otthont, rosszabb esetben egy „elfekvőt”. No igen, az „elfekvő” nem hangzik túl jól, de ha azt mondom, hogy krónikus ápolási egység, azt csak kevesen értik, hogy mit jelent… Az indok mindig nagyon megható: „Nekünk annyit kell dolgozni, hogy nem tudnánk úgy ellátni!” „Úgy fáj a derekam, hogy én biztos, hogy nem tudom megemelni, és lemosdatni szakszerűen. Heti háromszor el kell mennem tornázni. Hetente egyszer meg tudom őt látogatni, hiszen egy nap pihenő, azért nekem is jár!” „Ott sokkal jobb és szakszerűbb ellátást kap.” „Mindenkinek így a jó.”

Szerencsére ez utóbbi csapdába nem estem bele. Fel tudtam vállalni idős édesapám segítését. Viszont az új életemhez, amit fel akarok építeni sokkal több erő kell. Nem elég, ha valamit addig csinálgatok, ameddig kedvem van és majd csak befejezi valaki helyettem. Nem lóghatok meg mindig a fárasztó, unalmas munkáktól, mert akkor nem készül el a házunk. Egy darabig el tudom sumákolni a takarítást, de előbb-utóbb neki kell állnom, mert meg fog enni minket a kosz. Nagyon más, amikor nincs kire várni, amikor senki nem veszi ki a kezünkből a lapátok, vagy a kőműves kanalat, hogy „hagyd csak, majd én”.

Vajon jól csinálták a szüleim? A munkával kapcsolatban nem volt konfliktus köztünk, de nem is tanultam meg keményen és kitartóan dolgozni. Nem tanultam meg, hogy egy munkának akkor van vége, amikor az elkészült, és nem akkor, amikor én meguntam. Nem tanultam meg, hogy egy fárasztó, de kitartó munka után az ember büszke magára. Sokkal nehezebben viselem, ha valamit „kell csinálnom” és nem azért csinálom, mert ahhoz van kedvem. Ráadásul a szórakozás letaszította a munka dicsőséget. Az elmúlt 20 évben már csak azt hallani, hogy ki hova ment szórakozni, arról senki sem posztol, hogy milyen keményen dolgozott a hétvégén. Aki keményen dolgozik, azt lesajnálják és pancsernak tartják. Hiszen az a menő, aki jól él, sok pénze van és mindezt a lehető legkevesebb ráfordítással éri el. Lehetőleg örököljön egy szép házat, és a keresete az jó lesz zsebpénznek.

Elmehettem volna ebbe az irányba is, de én nem ezt választottam. Viszont az új úthoz erő kell. A mindennapok erőfeszítéseinek természetessé kell válniuk. Ha valamit el akarok érni, meg kell érte dolgoznom. Nem akarok az élősködők csoportjába tartozni. A fáradtság, a küzdelem a mindennapjaim részévé fog válni. Meg kell tanulnom szeretnem és megbecsülnöm magam egy-egy nehezebb nap után. Nem tudom, hogy a világ vissza fog-e változni. Nagyanyáink még arra voltak büszkék, hogy egy nap alatt végig kapálták a szőlőt. Büszkék voltak a megtermelt gyümölcsre, a rendezett portára. Ma mindenki arra büszke, hogy hol nyaralt, hol szórakozott, hol érezte jól magát. Ha a kemény munka elveszti a becsületét, ha az új generáció alkalmatlanná válik mindenféle erőfeszítésre, akkor mi lesz velünk?