dr. Holló Sándor írása
Nagyszüleim emlékére
Elmúltam hatvan, és még mindig nem tudom, hogy hová tartok. Talán ezért van, hogy egyre jobban érdekel, hogy honnan jövök. Nekem fontos megértenem, hogy kik voltak a szüleim, nagyszüleim. Néha mérhetetlenül kevésnek tűnik, amit tudok, de ahhoz mindenképpen sok, hogy egy történetben megírjam. De talán nem is fontos mindent megírni.
Apám szüleit nem ismertem. Nem érték meg a születésemet. Anyám szülei büszke emberek voltak. Soha nem hallottam őket panaszkodni. Abszurd és tragikus sors volt az övék. Nagyapám, a Jóska nem volt hosszú életű, és ennek a nem túl hosszú élet utolsó éveit ágyban fekve töltötte. Felesége mindvégig mellette volt és kitartóan ápolta őt.
Nagymamám, a Böske néni viszont sokáig élt. Erőben, egészségben, mintha nagyapám az ő meg nem élt éveit is nekiajándékozta volna. Ki tudja? Furcsa az élet, és olyan sok minden van, amit nem értünk, vagy ha meg is értjük végül, nem hisszük el.
Böske néni jómódú családba született. Szerelemből ment férjhez. Bár akkor még nem Böske néni volt, hanem csak Böske. Pestre költöztek és jól éltek. Jóska, a férje főpincér volt. Nem is akárhol. Egy darabig minden jól ment, csak hát a fránya pacik. Az örökség, aztán a megtakarítások is a bukmékerekhez vándoroltak. Meg az éjszakai élet, a nők… Aztán Böske feladta. Neki ez már nem volt jó. Visszaköltözött a kis faluba, ahonnan annak előtte útnak indultak. Jóska nem bírta sokáig a szerelme nélkül és utána ment. Ezután az egész élete olyan volt, mint egy nagy vezeklés. Lovakat vett, és fuvarozott. Aztán szenet égetett. Csinált ő bármit, amivel pénzt kereshetett volna, ha mellé szegődik a szerencse. De nem szegődött. Az éttermek, bárok csalfa puhaságát a vidéki élet kemény realitására cserélte. De csak így tehette jóvá a bűneit. És azt hiszem, hogy ő jóvá akarta tenni.
Aztán jöttek a gyerekek. Három fiú, két lány. Meg jött a háború, a hadifogság, a hazatérés, és jött a nyomor. Könnyű most nekem azt mondani, hogy ha nincs az a fránya ital, vagy a büszkeség, hogy ők nem hajlandóak beállni a TSZ-be, és nem dédelgetik magukban, hogy ők többek, nekik ennél több jár, ők nem lesznek cselédek. Sokat hibáztak. Könnyű nekem meghozni az ítéletet, hogy ez az ő döntésük volt, akkor mi mást vártak? Igen, ők döntöttek így, és soha nem is hallottam őket emiatt panaszkodni.
A náluk töltött nyarak emlékét nagy szeretettel őrzöm. Rengeteg szép történetem van. De igazából nem ezekről az emlékekről akarok most írni. Még csak nem is arról a furcsa, de szenvedélyes szerelemről, ami egy életre összekötötte őket. Én most arról szeretnék írni, amit nem láttak, és más sem látott. Mert senki nem akarta látni.
Nagymamámnak az fájt a legjobban, amikor a gyerekek kirepültek otthonról. Nagyapám nem akarta, hogy folytassák az ő nyomorúságos életét. Azt akarta, hogy vigyék valamire, hogy nekik sikerüljön. A fiúknak sikerült. Tanult, jó módú emberek lettek. Ha látták volna, hogy az anyjuknak egyre nehezebb vizet húzni a kútból, és takarékosan bánik a petróleummal, hogy a hónap végéig kitartson, akkor biztosan bevezettetik a vizet, a villanyt a szülői házba. Megtehették volna, de valami miatt nem látták. Nem hibáztathatom őket, hiszen én sem láttam, amikor ott nyaraltam. Nekem jó buli volt lavórban mosakodni, a sparhelten melegíteni a vizet. Szerettem a petróleum lámpa fényénél olvasni, aztán szerettem a pesti lakás kényelmébe visszatérni és várni, hogy megint nyár legyen. Igen, nem láttam, hogy nekik ez nem nyaralás, hanem az életük, és ez az élet nehéz lehet. Nem láttam a kékre fagyott kezet, ahogy januárban vizet húz a kútról. Nem láttam, hogy télen hosszabbak az esték, gyorsabban fogy a petróleum, Nem láttam, hogy mi lehet az ára, hogy édesanyám születésnapjára, mint a többi gyermek születésnapjára jött a csomag a hízott kacsával, némi almával, dióval. Ha én nem láttam, hogy nem jól van ez így, akkor talán más sem látta, vagy nem akarta látni. Talán a nagyszüleim sem.
Így hatvan felett már látok olyan dolgokat, amiket néhány évtizeddel ezelőtt is látnom kellett volna. Jobb lett volna úgy. ha látom, ha akarom látni. De ezen már nem tudok segíteni. Ami nem mindegy, ami igazán fontos, hogy ha tíz, vagy húsz év múlva szembenézek a mostani önmagammal, akkor mit mondok majd? Milyen hosszú lesz a lista?