Elveszett idő
Anna Revenita
-
Istenem, miért nem én?
-
……
-
Miért nem engem vittél el?
Az idős asszony arcán patakokban folyt a könny. A szája remegett. Egész testét rázta a hangtalan zokogás. Mintha a lelkéből téptek volna ki egy darabot.
-
Istenem, miért nem engem vittél el? Miért kellett neked pont Ő? Ő, aki a világon a legdrágább volt a számomra?
Hiszen a menye is megmondta, most rajta lett volna a sor. Ez lett volna a természet rendje. Nem jó ez, hogy az a fiatal, erős ember ment el. Nem szabad most bántani a feleségét, amiért haragszik az egész világra. Talán még Istenre is.
Az idős asszony lelkét marta a fájdalom. Ha felajánlott volna valamit? Miért nem ajánlott fel valamit? Miért nem ajánlotta fel a saját életét? Miért nem ajánlott fel bármit? Akármit? Amíg lehetett.
Odabotorkált fia könyvespolcához, ami majdnem üres volt, hiszen már mindent elvitt onnan, amikor családot alapított. Mert ez az élet rendje. A fiúból férfi lesz, férj és apa. Az anyai szívnek osztoznia kell. Már csak egy régi, megsárgult könyvecske lapult a polcon. Talán még a nagyapjuktól örökölték a fiúk, talán ő maga tette oda. Már nem emlékezett rá. Az asszony kezébe fogta a könyvecskét, ami kinyílt egy lepréselt vadárvácskánál: „A döntés az én kezemben. Emberi elmével nem felfogható.”
-
Istenem! Hogyan lehet elfogadni egy ilyen kegyetlen döntést?
-
……
-
Mivel érdemeltem ezt ki? Egész életemben hűségesen szolgáltalak!
-
……
-
Miért büntetsz?
Az asszony remegő kezekkel lapozgatta a könyvet. „A szeretet olyan kincs, amin a halál sem fog ki. A szeretet összeköti az élőket a holtakkal. Akit szeretünk, azt soha nem veszítjük el, hiszen a lelkünkben tovább él”.
Az idős asszony megszédült. Talán a szíve, talán csak ez a nagy fáradtság. Eltámolygott a vetetlen ágyhoz és belefeküdt úgy ruhástul, ahogy volt. Megviselte a temetés. Nem akart embereket maga körül. Úgy érezte, hogy jobb lenne meghalni. Akkor nem érezné azt az elviselhetetlen fájdalmat. Nem gyötörné az a gondolat, hogy hát neki kellett volna meghalnia. Ő volt a soron. Miért a fiát vitte el a kérlelhetetlen? Miért kellett így történnie?
Néhány óra múlva talált rá a család. Hagyták hagy aludjon…
Másnap reggel felkelt és megfagyott lélekkel tette a dolgát. Nem akart szólni senkihez sem. Annyira mély volt még a fájdalma.
Fagyott lélekkel teltek az órák, teltek a napok, a hónapok. Néha felütötte a megtalált könyvet: „Tedd a dolgod.” Az idős asszony így tett. A fájdalom nagyon lassan oldódott.
40 évig gyönyörködött a fiában. Az bizony sok idő. Az idő pedig nagy kincs, de amikor úgy gondoljuk, hogy van belőle elég, akkor fel sem fogjuk, hogy mekkora. Nem az idő, csak úgy, hanem az idő, amit másoktól kapunk, vagy az idő, amit másoknak adunk. Szeretettel, törődéssel. Csak akkor értjük meg, amikor már nincs. A fia elvesztése olyan fájdalmat jelentett, hogy azt hitte beleroppan. Minden reggel megkörnyékezte az a bűnös gondolat, hogy az ő életének már nincs értelme. Neki kellett volna meghalnia, hiszen ő volt a soron…
-
Istenem mit akarsz még tőlem? Miért sújtasz ennyi szenvedéssel? Miért nem nyugodhatok már én is békében?
„Isten útja megmagyarázhatatlan. Ha beengedjük a szívünkbe a haragot, elveszünk. Ha elfordulunk tőle, elveszünk. Ha kételkedünk benne, elveszünk.”
Az asszony még 10 évig élt. Sokat szenvedett mire az öregség végképp elapasztotta az erejét. Volt, amikor kicsit jobb volt, és volt, amikor fájdalmasan nehéz. De mindig volt annyi ereje, hogy rendbe tegye a szőlőlugast, az Imi lugasát. Megmetszette, permetezte. Ősszel mintha fia mosolygott volna rá az aranyló szőlőszemeken keresztül. Ilyenkor halkan felsóhajtott: mégiscsak jó az Isten.