Holló Sándor

Ónodi Annamária története alapján

Az emberi elme furcsán működik. Emlékeket őriz, amiket aztán időnként előhív. Nem mindig értjük, hogy miért pont úgy, miért pont akkor, miért pont annyiszor. Mondják, hogy halálunk pillanatában lepereg előttünk életünk filmje. Nem tudom. Talán így van. Talán így búcsúzunk, vagy éppen így választjuk ki, hogy mit viszünk magunkkal. A fontos dolgokat. Mert vannak fontos dolgok, amiket nem akarunk elfelejteni. Talán nem is tudnánk. Gondolatban sokszor visszatérünk ezekhez a pillanatokhoz, és olyankor szeretnénk kicsit megállítani az időt, szeretnénk ezeket a pillanatokat újra átélni, megosztani azokkal, akiket szerettünk. Ahogy telik az idő egyre fontosabbak ezek az emlékek. Az idős emberek egyre többször mondogatják, hogy „emlékszel amikor…” Persze, hogy emlékszünk, mégis meghallgatjuk akár századszor is azt a történetet a felejthetetlen karácsony estéről, vagy amikor olyan hirtelen eleredt az eső a Balatonnál.

---

Ez a nyár is olyan volt, mit máskor. Talán csak annyiban volt más, hogy kicsit korábban kezdődött a nyaralás Anna számára. Persze mindig volt egy kis nyaralás. Hol a Mecsekben, hol a Balatonnál, de a nyár nagyobbik része a napközis tábor unalmáról szólt. De nem volt mit tenni, egy nyolcéves kislány kicsi még, hogy egész nap egyedül legyen a lakásban. De ez a nyár teljesen más volt. A nagynénjéhez utazott. Semmi kötelező vetélkedő, vagy más ostoba program. Két hónap Balaton, két hónap nyár!

---

Az anya a műtőasztalon küzdött az életéért. Küzdött az orvos, és küzdött az asszisztens. Nem félelem volt benne, hanem hatalmas aggodalom. Tudta, Anna most a Balaton partján játszik, vagy sógorának segít megetetni a nyuszikat, távol ettől a tengernyi fájdalomtól. Jól van ez így. De mi lesz ha... - Istenem, kérlek adj még egy kis időt, hogy felnevelhessem! Isten meghallgatta kérést. Hazatérhetett és felnevelhette a kislányt.

---

Anna semmit nem tudott a küzdelemről, a fohászokról. Sok évvel később értette meg igazán, hogy mi történt. Mégis, álomszerűen, valahol az emlékeiben él egy éjszaka. Ott fekszik egy idegen ágyban, a redőny leengedve. Ő nem tud elaludni. Fél. Nézi, ahogy az utcán elhaladó autók fénye bevilágítanak a redőny résein. Érzi a feszültséget. Érzi a félelmet. Lehet, hogy akkor küzdött éppen édesanyja az életéért? Lehet, hogy akkor dőlt el a sorsuk? Lehet, hogy Isten akkor küldte édesanyját vissza hozzá? - A mentősök erősen tartották a fiatalasszonyt. Amikor becsöngettek egy mosolygós ötvenes nő nyitott ajtót.

• Jöjjenek be! Már megterítettem. Mindjárt hozom az ebédet! A mentősök meglepődve néztek egymásra. Őket nem szokták ebéddel várni. De az asszony csak invitálta őket tovább

. • Jöjjenek csak! Biztosan megéheztek. Régen volt már a reggeli.

Aztán egy nyolc év körüli kislány szaladt ki a szobából. Anyja nyakába ugrott. Folyt a könnyük. A mentősök sok hasonlót láttak már, most mégis meghatódtak. Talán az ebédre invitálás miatt.

Azóta sok idő telt el. Több mint harminc év. Az emlék mégsem halványul mert a nagynéni, az imádni való kis öregasszony még mindig ugyanazzal az áhítattal kérdezi meg, hogy „Emlékszel amikor a mentősöket behívtuk ebédelni, amikor édesanyád hazatért?”. Olyankor kicsit megszűnik az idő.

Igen, az emberi elme furcsa találmány. Emlékeket őriz valahol a mélyben aztán váratlanul, talán egy finom vasárnapi ebéd mellett eszünkbe jut a kis öregasszony, aki olyan sokszor megkérdezte, hogy „Emlékszel amikor a mentősöket behívtuk ebédelni, amikor édesanyád hazatért?”

2019. 06. 22 .