A. Revenita
Judit túl volt a mai megbeszélésen. Áttekintette az elmúlt két év teljesítményét. A Covid nem tépázta meg annyira a kis csapatát, mint az elmúlt két év szervezeti átalakulása. Ez legjobban abból látszódott, hogy a csapat fele el sem jött. Befejezték a nagy projektjüket és már nem volt más hátra, mint az egymás vállának kölcsönös veregetése. Ennek a vállveregetésnek természetesen akkor van haszna, ha a főnökség is részt vesz benne. Csupán a rég nyugdíjba vonult Péter bácsi jött el, valaha ő volt a projekt megálmodója és ő még mindig úriemberként viselkedett. A főnökök tudtak minden lényeges lépésről, de elismerés az elmúlt két évben már egyáltalán nem érkezett.
A megbeszélés ennek ellenére jó hangulatban telt. Kedves emberek gyűltek össze, akik kedvesen elanekdotáztak. Judit is már tökélyre fejlesztette, hogy hogyan tálalja szépen a nem túl biztató eredményeket. A grafikonok most is a csapat teljesítményének csökkenését mutatták. Ennek ellenére Judit kedves, bizakodó és optimista volt. Legalábbis ezt mutatta. Azt már régen megtanulta, hogy a munkahelyén nem mutathatja ki az igazi érzelmeit.
Amikor minden bizonytalan körülöttünk, akkor vajon azt mondjuk ki, amitől félünk, vagy azt, amit szeretnénk megvalósítani? Judit hitt a pozitív gondolkodásban, de nem akarta becsapni magát. Szembe kellett néznie azzal, hogy a karrierje hanyatlóban. Azt nem látta még át, hogy hova fog vezetni ez a hanyatlás. Az elmúlt 20 évben is voltak nehéz helyzetek, de valahogy mégis biztonságban érezte magát. Megvolt az a hit, hogy ő rá még szükség van. Megvolt az a hit, hogy ő még hasznos tagja tud lenni egy közösségnek és meg fogják találni neki a megfelelő feladatokat. Ebben most nem volt biztos.
Judit lelkét marta a kétség. Vajon az ő teljesítménye romlott ennyire vagy a világ változott meg? Fejében kavarogtak a jó és a rossz gondolatok. „Én fontos vagyok!” „Rajtad kívül ezt ki tudja? Ha nem lesz munkád, ha nem lesz pénzed, mit fogsz kezdeni ezzel a hiteddel?”. „Képes vagyok fejlődni!” „Igazán? És milyen irányba fogsz fejlődni? Egyre precízebb és szigorúbb leszel és egyre jobban fognak utálni a kollégáid, vagy felveszed a mosolygós minden tökéletes álarcot és közben beleszarsz az egészbe?” „Kitartok az eddigi alapelveim mellett!” „Nem az alapelveid miatt kerültél nehéz helyzetbe, hanem a gyengeségeid miatt!” „Azon leszek, hogy fejlesszem magam és jobb legyek!” „Soha nem fogod elérni azt a teljesítményt, amit elvárnak tőled! Minek gyötröd magad feleslegesen?”
-
Akkor meg mi a csudát csináljak! – fakadt ki Judit keservesen.
Olyan jó lett volna, ha kapott volna segítséget! Ha valakivel megbeszélhette volna, hogy milyen kilátásai vannak és mit kell tennie! A külsőségek uraltak már mindent. Nem árulhatta el, hogy nagyon rosszul érzi magát. Nem árulhatta el, hogy szenved ettől a helyzettől. Igyekezett mindig mosolyogni, minden helyzetben nyugodtnak maradni és közben pedig belülről marta a kétség.
-
Mi a csudát tegyek? Legjobb lenne feladni az egészet! -
Ezt több szempontból sem tehette meg. Szüksége volt az állására, szüksége volt a keresetére, meg egyébként sem szokta feladni olyan könnyen a dolgokat.
„A lelkedre vigyázz!” – jött egy hang a messzeségből.
Judit tudta, hogy a Hangnak igaza van. A legnagyobb tét most nem az állása hanem a saját Lelke.