A. Revenita
2022. 11.15.
Kopogtatnak. Ki lehet az? Ki merjem nyitni az ajtót? Bemerjem engedni az ajtó előtt toporgó jövőt? Vajon mit tartogat számomra?
Évek óta sóvárgok egy szebb, igazabb élet után. Most mégis félek. Nem-e egy újabb kísértés kopogtat az ajtómon, úgy mint az elmúlt évtizedekben? Nem-e a bűn kér bebocsáttatást a lelkembe?
A kopogás egyre hangosabb. Mintha azt kiabálná a jövőm, hogy hiszen itt vagyok, miért nem mersz megélni!?
Tétovázok. Legjobb lenne elbújni nemcsak a jövőm, de a múltam elől is. Fáj szembenézni önmagammal. Fáj látni az elmúlt évtizedekben elkövetett bűneimet. Megbocsájtatnak valaha? Megkaphatom azt a feloldozást, amellyel új életet kezdhetek, vagy örökké hordoznom kell a szembenézés fájdalmát? Éveken keresztül elrejtettem magam elől mindent, ami fájdalmat okozott. A szemem nem látta, az értelmem nem fogta fel. Még most sem tudom hogyan kellett volna jobban csinálnom. Bejártam egy utat. Megtapasztaltam egy életérzést.
Feltépem az ajtót. Szembe akarok nézni önmagammal!
Már senki sem áll az ajtó előtt. Még hallom a lépcsőn lefutó gyerekek lépteinek zaját. Utolérheted-e a jövőt, ha egyszer elszalasztottad? Soha nem kapsz rá választ, ha meg sem próbálod.