Amit megbántam

Az ember élete folyamán sok mindent megbán. Nagyon nem vagyunk tökéletesek, még akkor sem, ha sok mindent jól csinálunk. Minek tekintsünk visszafelé, ha az elviselhetetlen fájdalommal jár? Nem lehetne egyszerűen csak lezárni? Nem lehetne mindent úgy újrakezdeni, hogy nem foglalkozunk a múlttal? Mintha meg sem történt volna!

• Tartsatok bűnbánatot!

• És ha ez fáj? Ha ez azzal jár, hogy le kell rombolnunk az önmagunkról alkotott szép képet? Én nem akarok rossz lenni! Nem akarom rossznak látni magam! Hosszú évekbe telt, amíg kialakítottam egy szép, önmagamnak tetsző képet önmagamról!

• Ha nem nézel szembe önmagaddal, akkor mi a garancia arra, hogy nem fogsz újra a bűn útjára lépni? Mi a garancia arra, hogy nem fogod elrontani az életedet?

Látszólag rászánod magad, de először csak ócska sablonos kifogásokat keresel és ezzel igyekszel elkerülni az igazi szembenézést.

• De hát mindenki ezt csinálta! Nem voltam rosszabb, mint a többiek! Sőt az átlagnál igenis jobb voltam!

• Miért nem mersz szembenézni önmagaddal? Nem büntetésképpen, hanem azért, hogy lásd, hogy mit kellene másként csinálnod!

Akit megvetnek, annak könnyebb szembenéznie a bűnével, hiszen az egész társadalom folyamatosan emlékezteti rá. A bűne egyértelmű. A bűne ki van mondva. A büntetésből eredő fájdalmat már átélte. A megbánás nála feloldozást fog jelenteni.

Ha örök életedben abban a tudatban éltél, hogy te jó vagy, ha mindenkitől ezt hallottad, akkor a bűneidet el akarod rejteni még saját magad elől is.

Amikor fiatal voltál, akkor nagyobb nehézséget jelentettél a kísértésnek, mint a kortársaid, ezért sok mindent megúsztál. Megfontoltabb és talán félénkebb voltál, mint a többiek, de egyáltalán nem voltál tökéletes. A kísértés egyszerűen a kortársaiddal volt elfoglalva, nem jutott rád elég ideje. Nem biztos, hogy ellen tudtál volna állni, ha a Rossz a céltáblájául választ.

Utána jöttek a gyerekek. A lelkedet, minden gondolatodat betöltötte az anyaság euforikus érzése. A férjedre úgy tekintettél, mint akinek az a dolga, hogy támogassa, hogy te minél tökéletesebben és minél kényelmesebben tudd megélni az anyaság szerepét. Ahogy nőttek a gyerekek, az Anya szót egyre gyakrabban váltotta fel az Apa szó. A változás, az eltávolodás folyamata természetes, mégis hirtelen magányossá váltál. Férjed csak azt tette, amit eddig te. Teljes figyelmével a kamaszok felé fordult, hogy megélhesse a falkavezér szerepét. Volt egy gyönyörű családod mégis magányosnak érezted magad. Eddig tiéd volt a főszerep, s most mellékszereplővé váltál. Márpedig te nem vagy mellékszereplő! Megjelent benned a hiúság. A kísértésnek most már sokkal több ideje volt rád, hiszen a kortársaid többsége már elbukott. Különben is, milyen a tökéletes házasság, a tökéletes család? Kezded azt hinni, hogy nincs is, csak egy illúzió az egész. Ekkor kezdődtek a hibás lépések. Már nem volt melletted a szigorú apád, a megfellebbezhetetlen elvárásaival. Már régen kiszakadtál abból a társaságból, amely a rosszallásával visszatarthatott volna. Elkezdtél sodródni. Lelkesen asszisztáltál férjed minden olyan lépéséhez, amely neked nagyobb szabadságot jelentett. Újra főszerepre vágytál és addig tágítottad a kereteket, amíg egy izgalmas és lebilincselő történetben találtad magad. Először persze csak gondolatban. Hiszen az biztonságos. Te semmi rossz dolgot nem tettél csak fantáziálgattál. Az egész olyan volt, mint egy izgalmas regény, annyi különbséggel, hogy a szereplőket ismerted és beleszólhattál a regény folytatásába. Gondolatban átélted, sőt teljesen beleélted magad. Mindig erre vágytál. Egy teljesen biztonságos kalandra. Egy olyan kalandra, amit csak gondolatban élsz meg.

• Gondolatban se vétkezz!

Ezt a figyelmeztetést teljesen elutasítottad. Sőt, igyekeztél meggyőzni magad az ellenkezőjéről. Csak kipótoltad a fantáziáddal azt, amit a házasságodból hiányoltál. Nem mindenki ezt csinálja? Először egészen jól működött. A házasságotok szinte újjáéledt. Egy dologról viszont megfeledkeztél. Nem lehet ártalmatlanul fantáziálgatni. A fantáziáddal megnyitottad a lelkedet a bűnnek. A hosszú évek alatt miközben látszólag minden rendben ment, fokozatosan lebontottad a lelkedben az addigi erkölcsi korlátokat. Azt hitted, hogy csak egy biztonságos fantáziavilágot építettél ki magadnak, s a való életben soha nem lépnéd át azokat a határokat, amelyek a képzeleted birodalmában már egyáltalán nem léteztek. Pedig ezek a határok szép lassan elhalványultak a valóságban is. Elhalványultak, aztán eltűntek. Néha amúgy is igen nehéz meghúzni a valóság és a képzelet határát. Nem lehet büntetlenül fantáziálgatni. Mindennek, amit átélünk, akár csak gondolatban is, ott marad a lenyomata a lelkünkben. Ahogy elmosódik a határ a fantáziavilágod és a valóság között, már nem tudod csak úgy szétválasztani a kettőt. Rá kell döbbenned, hogy a fantáziád egyszer csak valósággá válik. De az is lehet, hogy a fantáziavilágod apránként átveszi a hatalmat, hiszen sokkal biztonságosabb, és ott mindig az történik, amit te szeretnél.

Bűn-e a fantáziálgatás? Lehet-e gondolatban vétkezni? Van egy határozott állásfoglalás arról, hogy igen, gondolatban is tudunk vétkezni. Minden, amit megélünk, látunk, amiről beszélünk, amiről ábrándozunk, az a részünkké válik. Viszont sokan gondolhatják úgy, hogy jobb fantáziálgatni, mintha valóságban követne el valaki bűnt. Meddig tart a kísértés, és hol kezdődik a bűn? Különbséget kell tennünk aközött, hogy megkísért bennünket egy gondolat, de látjuk, hogy hová vezet az az út, és nem akarunk rajta járni, vagy elkezdünk játszani a gondolattal, és képzeletben akár többször is engedünk a csábításnak. Bűn, ha fantáziálgatásra biztatsz valakit? Bűn, ha nem hívod fel a figyelmét arra, hogy nem jó úton indult el, bár a cselekedetei kifogástalanok, de lélekben elkezdett romlani? Bűn-e, ha nem figyelmezteted társadat a lelke romlására? Bűn-e, ha nem teszel meg mindent annak érdekében, hogy megállítsd őt a romlás útján? Bűn-e, ha csak szótlanul nézed, vagy még biztatod is őt erre, s később majd önigazolásként használod fel? Bűn-e az elmulasztott jó cselekedet? Igen, bűn.

Meddig terjed a felelősségünk? Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, hiszen az elmulasztott cselekedetek sora hosszú lehet. Sokszor nem tudjuk, hogy mivel segíthetnénk a másiknak, egyáltalán tudnánk-e segíteni. Ez különösen akkor igaz, hogy ha a másiknak felnőtté kell válnia, saját lábára kell állnia, meg kell tapasztalnia a döntéseinek következményeit. Meddig dönthetünk mások helyett? Egy kisgyermeket nem hagyhatsz magára. Ha kéri, hogy nyissuk ki neki az ajtót, mert szeretne elmenni vásárolgatni, de nem éri fel a kilincset, akkor nem engeded, hogy menjen. Egyedül semmiképp. De meddig tart a felelősséged? Elsődlegesen a saját lelkedért vagy felelős és azokért az emberekért, akikkel szoros kapcsolatban élsz. Vannak karizmatikus emberek, akik ennél sokkal többet is meg tudnak valósítani az életükben. Ha egy felnőtt ember hozott egy döntést, vagy közösen meghoztatok egy döntést akkor ezzel kijelöltétek a felelősséged határát.

Mit tegyél, ha szembenéztél már önmagaddal? Helyre lehet-e hozni az elkövetett bűnöket? Nem mindig lehet és nem is akarsz már visszamenni a múltadba. Le akarod zárni. Új életet szeretnél kezdeni, új környezetben, új emberekkel. A régmúlt kísértései nem fognak nyomtalanul eltűnni. Újra és újra felbukkannak és erősebben támadnak, mint valaha. Ezért van szükség a szembenézésre és az igazi, megélt bűnbánatra. Ha megjelenik a régi kísértés, akkor határozottan tudd mondani: NEM! Nem lépsz rá még egyszer arra az útra, akkor sem, ha oly ártatlannak tűnik is az első lépés. Az út mentén nincsenek jelzőtáblák. Nem mindig világos, hogy hány lépést tehetsz meg bűntelenül. Van, hogy már az első lépéssel átléped a határt.