Ónodi Annamária története
Reggel siettem. El kellett intéznem valamit. Nem mindig szeretem a 99-es buszt, de most mégis azt választottam. A 99-es busz felér egy szociológiai tanulmánnyal. Felszállok Kispesten, végig nézem a Wekerle lakótelepet a relatív békés, jómódú lakóival. Keresztülmegyünk a Határ úton, látom a Shopmarkot, keresztül a Népligeten, majd a busz átszeli a nyolcadik kerület legszegényebb részét. A hajléktalanok sorban állnak egy kis ingyen ételért. Végül megérkezünk a Blaha Lujza térre, ami a város egyik emblematikus központja, az elegáns szállodáival a drága üzleteivel. A tér, egy része és a tér alatt húzódó aluljáró sok hajléktalan vizeletszagú otthona.
Elértem a buszt. Már ez is csodának számít. Mindig le szoktam késni. A busz tömve volt. Megláttam egy üres ülést egy középkorú férfi mellett. Gondolkodás nélkül leültem a szabad helyre. Furcsa érzés költözött belém. A férfi feszengett, és egyszer csak átült a másik oldalra. Én szokás szerint a naplómat írtam. Az ember mindig tele van kétkedésekkel önmagával, a sorsával, a képességeivel kapcsolatban.
A férfi egyszer csak megszólalt:
• Miért ült mellém? Csodálkozva néztem rá.
A férfi folytatta:
• Büdös vagyok, ápolatlan vagyok, hajléktalan vagyok. Miért ült mégis mellém?
Igazából én sem tudtam. Amikor felszálltam a buszra és megláttam az üres helyet elgondolkoztam. Aztán jött egy olyan érzésem, hogy üljek le. Ránéztem a férfira és azokat a mondatokat mondtam, amit mondanom kellett:
• Hajléktalan? Miért fontos ez? Nem látok önön semmi különöset és egyáltalán nem büdös.
Nap mint nap találkozunk hajléktalanokkal, akik annyira büdösek, hogy nem lehet a közelükben kibírni. Ő nem ilyen volt. Jött egy sugallat és megkérdeztem, hogy miért lett hajléktalan. Egy tipikus történetet hallottam. 25 évi házasság után a felesége a két lányával elhagyta őt és ő a padlóra került. De most már vannak tervei. Most már talpra fog állni. A férfi arca egyik pillanatban ragyogott. Vannak tervei. A másik pillanatban visszagondolt a fájdalmára és újból elsírta magát.
Végig beszélgettük az utat. Megkérdezte, hogy miért írok. Elmeséltem neki, hogy számomra ez belső kényszer. Fontos, hogy lássam kívülről a gondolataimat, rendszerezni tudjam őket mert így tudok legjobban feldolgozni egy problémát és amit egyszer le tudtam írni, azt már feldolgoztam. Azt is elmeséltem neki, hogy gyakran írásban gondolkodok. Elkezdek valamit, még nem tudom mi lesz a folytatása, csak jönnek a gondolatok és a végén én magam is meglepődők és... néha megkapom a kérdésemre a választ, amit az írásom legelső mondatában feltettem.
A férfi figyelmesen hallgatott. Régen figyeltek ennyire a szavaimra. Látszott rajta, hogy érdekli amit mondok, hogy neki is volt egy kérdése és talán most kapja meg a választ. Mesélt magáról. Sokat imádkozik. Ő már csak így tud beszélgetni, csak vele, mert ő az egyetlen, aki mindig szóba áll vele, aki meghallgatja. Ő az egyetlen, aki segít neki. Nem, a nevét nem mondta ki, mégis, mindketten tudtuk, hogy kire gondol.
A beszélgetésünket hallotta egy mellettünk álló idősebb nő is. Odafordult a férfihoz:
• Ezt úgy kell csinálni, hogy amikor kiírja magából a rossz gondolatokat, akkor össze kell tépni és le kell húzni a WC-n.
A férfi felháborodott. Miért szól bele bárki is a beszélgetésünkbe?! Őt nem kérdezte senki! Miért feltételezi róla, hogy neki rossz gondolatai vannak? Az idősebb nővel szinte goromba volt. Tőlem udvariasan csak annyit kérdezett, hogy megengedem-e, hogy ő is leszálljon velem, és megkérdezzen valamit.
Beleegyeztem. Amikor leszálltunk a buszról még dühös volt egy kicsit, amiért azt gondolták róla, hogy neki rossz gondolatai vannak. Próbáltam őt nyugtatni, hogy senki nem akarta megbántani, a nő a buszon, csak segíteni akart. És akkor jött az utolsó kérdése:
• Megkérdezhetem, hogy milyen végzettsége van?
• Egyetem. - Azt már nem tettem hozzá, hogy tanítok is az egyetemen.
• Éreztem. Erősek a gondolatai.
Megköszönte a beszélgetést és elváltunk. Én pedig elgondolkoztam. Isten hány fajta módon küldhet nekünk segítséget, ha szépen imádkozunk hozzá? A történetet elmeséltem egy barátomnak is. Az első reakciója az volt, hogy ez nagyon veszélyes. Nem tudjuk, hogy kivel állunk szemben. Nehéz megítélni, hogy egy sérült ember lelkében mit váltanak ki a szavaink. Hiszen a hölgy szavait is támadásnak vette, pedig ő teljesen jóindulatúan próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe. Mi dönti el, hogy a szavaink ütnek, vagy simogatnak? Ezt nehéz megmondani. Különösen nehéz, ha valakit most látunk életünkben először és ez a valaki minden gondolkodás nélkül megosztja velünk az érzéseit. Olyan mélységbe enged bennünket, ahol már valami megfejthetetlen szabály szerint történnek a dolgok. Különbözőek vagyunk. Tudom, hogy vigyáznunk kell magunkra, de én már annyiszor kaptam fontos üzeneteket mások által, hogy vannak olyan pillanatok amikor nem létezik más érzés, csak az, hogy segíteni kell. Oda kell figyelni a másikra és lehet, hogy csak egyetlen mondatot kell mondani neki. Én saját magam is nagyon sokszor megkaptam azt az egyetlen mondatot, gyakran teljesen ismeretlen emberektől, amire éppen szükségem volt.