A kitüntetés
A. Revenita
2022. 10. 20.
Judit jókedvűen huppant le régi kolléganője mellé. A nagy átszervezések mindenkit megviseltek. Jó volt a régi kedves arcot látni és egy kicsit beszélgetni. Egyébként is különleges alkalom volt, díjkiosztás. Értékelték a legjobb írókat, a legsegítőkészebb és leghűségesebb munkatársakat. Judit a hűségéért és kitartásáért kapott 20 éves emlékérmet. Azt nem állítanám, hogy őszintén örült neki, de jól esett a lelkének. Az elmúlt félév megpróbáltatásai alatt nagyon ügyelt arra, hogy elküldje a rossz gondolatokat. Márpedig káros, romboló gondolatok mindig környékezik az embert. Judit soha nem kapott legjobb írónak járó díjat. Szenvedélye volt az írás. Tudta, hogy a legnagyobb elismerés számára az, hogy most még írhat, és nem kell a megélhetése miatt más munkát keresnie. Gondolatban minden reggel megköszönte, hogy azzal foglalkozhat, amit igazán szeret. Azzal sem foglalkozott, hogy milyen indokkal kapta. A díjátadás során felolvastak egy méltató szöveget, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Az elmúlt 20 év alatt megszokta, hogy sohasem azért kapta a dicséretet, amiért igazából megérdemelte volna.
A díjátadó ünnepség hosszú volt és mint általában, unalmas. Judit fegyelmezetten ült, időnként kolléganőjével megengedtek egy kis kuncogást maguknak, de még így is elég ideje maradt az arcok tanulmányozására. Az ünnepségen a három nagyfőnök: Elnök, Kincstárnok és Tábornok adta át a díjakat. Judit örült, hogy ő Elnökkel foghatott kezet. Elnök volt a legkedvesebb mindhármuk közül. Tökéletesen beállított mosolya volt. Olyan „hirtelen kedves”. Bármikor magára tudta ölteni a tökéletes optimizmus és kedvesség álarcát. Ő volt az az ember, aki a legnagyobb nyugalommal úgy jellemezte az előttük álló hónapokat, hogy a halál völgyén kelnek keresztül. Utána pedig mosolygott, hiszen minden mélypont után jön a felemelkedés. Judit gyomra görcsbe rándult ettől a víziótól. Attól félt, hogy a halálmenet névtelen áldozata lesz. A kitüntetésnek igazából csak azért örült, hogy nem marad teljesen névtelen. Dolgozott valaha itt egy Kovács Judit, aki hűséges volt, aki kitartott, aki hozzájárult a szerkesztőség hírnevéhez. Ez azért jól esett neki.
Kincstárnok álarca már korántsem volt ennyire tökéletes. Az arca félelmet, nyugtalanságot tükrözött. Kincstárnok négy éve dolgozott még csak a szerkesztőségben és a pénzügyekért volt felelős. Judit elgondolkozott. Vajon Kincstárnok otthon felejtette volna a magabiztosság álarcát, vagy ilyen nagy a baj? Már bejelentették, hogy január és február hónapban homeofficera áll át az egész szerkesztőség. Még megtartják decemberben a közös karácsonyi bulit, utána pedig bezárják a szerkesztőséget márciusig.
Judit kerülte Tábornok tekintetét. Az ő megérkezésével kezdődött az egész átalakítási folyamat. Tábornok kérlelhetetlen volt. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy a kedvesség álarcát magára öltse. A lényéből sugárzott a gőg és a megvetés. A parancsok tökéletes végrehajtója volt. Csak azt nem tudták, hogy ki adja ki számára a parancsot. Tábornok szeme a szerkesztőség auláját kémlelte. Juditot hirtelen rossz érzés fogta el. Csak nem az a cél, hogy a szerkesztőség gyönyörű régi épületét megszerezzék? Nem-e ezért volt a nagy átszervezés? Nem-e ezt szolgálja a tervezett kötelező homeoffice?
Judit igyekezett elhessegetni magától a rossz gondolatokat, hiszen most ünnepelni jöttek. Még elegáns fogadással is készültek. Judit gyorsan végignézte az ennivalókat, a húsokat, a gyümölcsöket, a süteményeket és amíg még lehetett gyorsan elindult hazafelé, hogy otthon kipihenhesse magát, feltöltődjön és rendületlen lelkesedéssel tudja folytatni azt a munkát, amit ő igazán fontosnak érzett.